ez történt eddig

“Kevés olyan téma volt 2017-ben, amely annyira foglalkoztatta és felkavarta volna a közvéleményt, mint az évtizedek óta eltitkolt zaklatási ügyek napfényre kerülése. Az eddig néma áldozatok szerte a világon, így Magyarországon is a nyilvánosság elé álltak személyes történetükkel, és megszólalásra kényszerítették az elkövetőket és a cinkosokat is.

A szexuális abúzus mindennapos beszédtémává vált.

Nehéz feldolgozni és megérteni a szexuális visszaélés és erőszak működésmódját. Mit jelent egyáltalán a szexuális zaklatás, miért robbant ki épp most ennyi botrány, és miért nem álltak elő eddig az áldozatok? Mi a különbség egy ízléstelen bók és a szexuális zaklatás között, és a történtek után ki lehet-e még egyáltalán fejezni, ha a másik tetszik nekünk?”

(Részlet Kovács Bálint Puszild meg – Szexuális zaklatás, a #metoo jelenség és ami mögötte van című könyvének kiadói összefoglalójából)

“A szexuális visszaélések leleplezését és megakadályozását célzó társadalmi mozgalom olyan orkánerejű szélként söpört végig Magyarországon, amely után személyi sérülés és anyagi kár, no meg a vihar utáni halálos csönd maradt. Mióta a média nem szállítja az újabb és újabb, konkrét személyekhez köthető, közfelháborodást okozó történeteket, mintha már senkit nem érdekelne a téma. Ezzel azonban bele is ütköztünk a szexuális visszaélések feltárását és a róluk folytatott közbeszédet övező számos paradoxon egyik legfontosabbikába. Egészen pontosan abba, hogy a jelenség természeténél fogva, vagyis latenciája, a benne munkáló hatalmi egyenlőtlenségek és jogi értelemben vett bizonyíthatóságának nehézségei miatt rá van szorulva a nyilvánosságban való megjelenítésre (ne feledjük, Amerikában sem jogerős bírósági ítéleteket hoztak nyilvánosságra, hanem az újságírók által feltárt történetekből lesznek jó esetben gyanúsítások, vádemelések, ítéletek vagy peren kívüli megegyezések). A szexuális visszaélések akkor kerülnek ki az elkövetők védelmét szolgáló, általuk kikényszerített hallgatás köréből, ha bátor emberek megtörik a csendet, és a zaklatókat nevesítve elmondják történeteiket; sokan egymás után, egymás hangját felerősítve.

A hosszú évtizedekig tartó hallgatást megtörő hangzavart nem érdemi vita és konkrét intézkedések, hanem a fennálló állapotot restauráló csend követte. Az ügynökakták nyilvánosságra hozatalának elmaradása miatt a magyar társadalomnak nemigen adatott meg az a kétségkívül fájdalmas, mégis elemi erejű tapasztalat, hogy sokaknak kelljen egyidejűleg szembenézni a múltban elkövetett tetteikkel; hogy köztiszteletben álló emberekről, szeretteinkről, barátainkról derüljön ki az, hogy mégsem azok, akiknek hittük őket; hogy gyakorolni lehessen a beismerés, megértés, vezeklés, megbocsátás gesztusát. (Érdekes módon még ugyanaz az érvelési séma is felbukkan mindkét esetben a felkavaró társadalmi vitát helytelenítők vélekedésében, miszerint ha nem derülhet ki válogatás nélkül mindenkinek a bűne, akkor inkább fedje az egészet a felejtés jótékony homálya; az nem „igazságos”, hogy mindössze néhányan bukjanak bele a botrányba.)

Pedig nagyon sok mindenről lehetett és kellett volna – úgymond „nyugati mintára” – széles körű társadalmi vitát folytatni a színházi szférában napvilágot látott (de nyilván korántsem csak erre a szektorra jellemző) szexuális visszaélések kapcsán, ami még az ősz folyamán megjelent néhány szakszerű és elemző írástól eltekintve sajnos nem történt meg. Nem beszéltünk többet a nemek közötti egyenlőtlenségekről és azok személyes, gazdasági és társadalmi vonatkozásairól, munkahelyi és párkapcsolati hatalmi dinamikáról, férfiak és nők sokszor radikálisan eltérő szexuális tapasztalatáról (mi számít „rossz szexnek” az egyik és a másik fél szemszögből nézve), annak a bizonyos normaváltásnak a természetéről, a bocsánatkérés mibenlétéről (amely beszédaktusként valóban maga hozza létre a bűnelkövetőt, épp ezért nincs benne helye a feltételes mellékmondatot bevezető „ha” szócskának), és még oly sok minden másról.

Változásokat kikényszeríteni képes társadalmi nyomás hiányában a kulturális közintézmények sem érezték szükségét annak, hogy ebből a szempontból felülvizsgálják a munkavégzés körülményeit, protokollokat alakítsanak ki a szexuális visszaélések megakadályozására és kezelésére. “

(Részlet Kricsfalusi Beatrix szinhaz.net-en megjelent írásából)