Nem hisztéria.

Az ÉS-ben megjelent szöveg (VISSZHANG – LXIV. évfolyam, 20. szám, 2020. május 15.) kibővített változata.

Lassan három éve, hogy a #metoo mozgalommal Magyarországon is elkezdődött a változás. Nagyon lassan, és még mindig csak a felszínt kapargatva. Lehetett volna közös ügy és feladat, ehelyett megmaradt elszigetelten, egyes színházak problémájaként: Marton-ügynek meg Keró-ügynek. Nyilvánossá tett vallomások, visszavont vallomások, tiszteletre alapozott mentegetés, a bűn bagatellizálása jellemezte az első időszakot. Aztán két évvel később jött az újabb eset, amely Gothár Péter minden pozíciójából való elbocsátását hozta, újabb alkalom lehetett volna arra, hogy a szakma és a fenntartók együtt vessenek véget a sok évtizedes bűnöknek. Ezúttal a politikusok is ráharaptak, de csak a szólamok szintjén, felkapták az ügyet, majd elsüllyesztették újra. Pedig lehetőségük volt, és persze nyitva áll még most is arra, hogy ahogyan számos ország megtette már, hozzanak törvényt a munkahelyi zaklatás ellen, biztosítsanak valódi jogi védelmet az áldozatoknak, tájékoztatással és képzéssel segítsék a megelőzést.

Vitatom, amit Éry-Kovács András állít a Verebes István cikkére (Viselkedés, forma, ÉS, 2020/14., 2020. ápr. 3.) reflektáló írásában (Hisztéria, ÉS, 2020/17., 2020. ápr. 24.) : „ez (a színházművészeti megaláztatás) az a fogalomkör, amely színházszakmai értelemben nem elfogadhatatlan.”

Nem lehet úgy tenni, mintha nem súlyos bűnöket követtek volna el a verbális vagy egyéb abúzust gyakorló színházi emberek: a másik ember megalázása semmilyen területen, a színházi szakmában sem elfogadható.

Csupán az, hogy a Büntető Törvénykönyv szűken határozza meg, mi minősül büntetőjogi értelemben zaklatásnak, és alapesetben csak az érintett magánindítványa esetén rendeli büntetni, nem jelenti azt, hogy egy munkahelyi vagy iskolai bántalmazó magatartás egyáltalán nem ütközik törvénybe. Az egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőségről szóló, 2003-ban elfogadott törvény alapján a zaklatás akkor is megvalósul, ha az elkövetőnek nem állt szándékában az érintett megalázása, megfélemlítése, azonban a magatartása, cselekedete az érintettben ezt a hatást váltotta ki. A Munka Törvénykönyve alapján a munkáltató vagy – ebben az esetben – az oktatási intézmény vezetése köteles biztosítani az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeit, ideértve a zaklatásmentes környezetet. Ha ezt elmulasztja, vagyis ha tudomást szerez a zaklató magatartásról, de nem tesz intézkedést ennek megakadályozása érdekében, a törvény alapján felelősségre vonható.[1] Így megfelelően járt el a Katona József Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem, amikor megszüntette Gothár Péter jogviszonyát vagy a Vígszínház, amikor elbocsátotta Marton Lászlót.

A sajtóból ismert, hogy jelenleg is folyamatban van olyan vizsgálat, amelynek célja a színházi területen bejelentett hatalommal való visszaélési esetek kivizsgálása. Keretek és eljárásrendek híján ad hoc módszerekkel, amelyek miatt az eljárások lassan folynak, eredményekről nincs hír. Szükséges, de nem elég a vizsgálat megindítása: amennyiben a vizsgálat eredménye alapján pedig munkáltatói intézkedés (elbocsátás, kártérítés megállapítása stb) indokolt, a fenntartó kötelessége és egyben érdeke megtenni. Ha nem történik valódi intézkedés, akkor a vizsgálat elrendelője felelős a mulasztásért mindazokkal szemben, akiket kötelessége megvédeni.

Verebes István cikkét én is olvastam, és nekem is feltűnt, hogy csak olyan abuzáló rendező-tanárokat nevezett meg, akik legalább 25 éve halottak. Akiket nem nevezett néven, hogy továbbra is csak tudjukkik maradjanak egy szakma mocskos puttonyaként, azok közül többen – ahogy írja – még köztünk vannak. Hogy nem nevezte meg őket a nyilvánosság előtt, elfogadom, az indokokat azonban nem.[2] Az utalások oda vezethetnek, hogy a szakmán kívüli közönség számára mindenki gyanússá válik, nemcsak azok, akik leírásával – ahogy írja – a jelenséget mutatja be. Nem értek egyet, hogy elegendő elegáns távolságtartással és anekdotákkal ábrázolni a visszaélések elfogadására és több évtizedes elhallgatására épülő rossz gyakorlatot. Ha ezek az emberek ma is oktatnak, mindenkinek, aki tudja, kik ők, kötelessége erről tájékoztatni az egyetemeket és akadémiákat, azok vezetőinek pedig kötelessége kivizsgálni az eseteket, és eltávolítani a hallgatókat bántalmazó oktatókat a képzésből. Hogy meddig, az függ a cselekmény súlyosságától. Van olyan eset, amikor kizárt a visszatérés, de legalább addig, amíg nem tudatosul bennük, hogy a módszereik kártékonyak, és nem bizonyítják be, hogy alkalmassá váltak arra, hogy tanítsanak. Ehhez persze elengedhetetlen az alkalmasság feltételeinek meghatározása és érvényesítése az intézmények, illetve a jogalkotó részéről.

Éry-Kovács András azt állítja, hogy az áldozatok, és a cikk alapján közéjük sorolható Eszenyi Enikő is, a Horvai-féle durva módszernek köszönhetően lettek nagy színésszé. Honnan tudhatja, hogy mit hozott volna ki belőlük egy valódi pedagógus? Esélyük sem volt, mert nem volt, aki kritizálta volna e módszer alkalmazását, aki megmutatta volna: nemcsak így lehet. És nem volt, aki kimondta volna: így nem lehet.

Vitatom az állítást, hogy van, amikor értünk taposnak, és azt el kell tudni viselni.  Aki tapos, az nem tartja egyenrangúnak a másikat, nem tiszteli. És lehet-e tisztelet nélkül tanítani?

Ha alkati kérdés, hogy „ki, mikor, kit és milyen okból sérteget”, és ily módon nem változtatható, akkor az ilyen ember ne tanítson és ne irányítson másokat. Én azonban mindenkinek adnék egy esélyt arra, hogy tanulja meg, miként kell tisztelettel kommunikálni, odafigyelni a másikra, legyen az alárendelt vagy egyébként kiszolgáltatott helyzetben lévő.

A művészeti felsőoktatásban évtizedeken keresztül nem volt elvárás, alkalmassági feltétel a hallgatók tisztelete, de a mai intézményvezetők kötelessége, hogy ezen változtassanak. A nyilvánosság elől el lehet titkolni a neveket, de a hallgatókat nem lehet kitenni tovább annak, hogy olyan emberek tanítsák őket, akiknek a módszerei között van a megalázás, a kiközösítés, a megfélemlítés. Már a felvételi folyamat előtt nyilvánvalóvá kell tenni, hogy semmire nem kényszeríthetik őket, ami számukra megalázó, fizikailag vagy lelkileg kényelmetlen. Tudatosítani kell bennük, hogy a testükről kizárólag ők rendelkeznek: nincs olyan felvételi vizsga, amelyben a kiválasztás szempontja lehet az, hogy ki mennyire tűri a megalázó helyzeteket, mennyire törhető meg az akarata.

Az egyetemek tanárai a hallgatókkal együtt határozzák meg, milyen magatartások, követelések, viszonyok nem elfogadhatóak a felvételi eljárásban és az oktatás során. Dolgozzák ki a hallgatók és a leendő hallgatók jogaikra és lehetőségeikre kiterjedő tájékoztatásának módját és tartalmát. Végre épüljön be a tantervbe minden intézményben az etikus viselkedésmódok elsajátításának követelménye az oktatók számára is kötelező módon.

Tavaly novemberben színházi vezetők nyilatkozatban álltak ki az egymás iránti tiszteletre és odafigyelésre épülő munkakörnyezet kialakítása mellett és a hatalommal való visszaélésekkel szemben. Eddig 24 színházi és táncművészeti szervezet írta alá a nyilatkozatot. Hol vannak a többiek? Mit gondolnak ők? Mit tesznek, hogy az ő színházukban biztonságban legyenek a dolgozók? Mit tesznek akkor, ha kiderül, hogy nem tettek meg mindent?

Három éve, amikor a Marton – ügy kirobbanása után létrejött munkacsoportban etikai kódex, a munkahelyi zaklatások megelőzését és visszaszorítását célzó eljárásrend kialakítása mellett érveltem, többen mondták, hogy a szabályok és keretek kialakítása nem elég. Valóban nem elég, de elengedhetetlen, és tovább nem halogatható.

Rihay-Kovács Zita
a Biztonságos Terek Projekt koordinátora

[1] Az Egyenlő Bánásmód Tanácsadó Testület 384/5/2008.(IV.10.) TT. sz. állásfoglalása a zaklatás és a szexuális zaklatás fogalmáról

[2] „Egyrészt, mert igen sok köztük az általam nagyra értékelt képességű művész. Másrészt, mert azok, akik éltek és élnek mellettük, ma is dolgoznak velük, leírásom alapján anélkül is rájuk ismernek. Harmadrészt nevek nélkül a szakmán kívülieknek ízlésesebb és elegendő pusztán mint jelenségek, anomáliák gyakorlóit megidéznem.” (Verebes István: Viselkedés, forma, ÉS, 2020/14., 2020. ápr. 3.)